Mióta ember az ember, a vadászat az egyik legfontosabb tevékenysége, s csupán modern világunkban tűnik úgy, hogy e foglalatosság jelentőségéből igazán sokat veszített volna. Valójában ma is rengeteg hódolója van ennek a gyönyörű hagyománynak, mely a középkori királyok idején is meghatározó sportnak számított.
Az ember kétféleképpen juthat húshoz. Vagy háziasítja az állatot, felhizlalja, s levágja, vagy a régiek módszerét választja, fegyvert fog, stratégiát dolgoz ki, majd elindul az erdőbe, hogy annak saját világában ejtse el zsákmányát.
A királyok mindig is legnagyobb vadászterülettel rendelkező hatalmasságok voltak, s az országvezetők nem egészen alaptalanul szimbolikusnak is nevezhető vadászatai olyannyira beleivódtak a néplélekbe, hogy a már közel sem királyi minőségben, de azért mégiscsak uralkodó Kádár János is szívesen töltötte az időt legbelsőbb köreivel a magyar erdőkben, főként a Pilisben.
Kádárnál persze jóval nagyobb vadász volt Mátyás király. Vadászkalandjainak történetei alapján több legenda is úgy tartja, hogy sem előtte, sem utána nem volt olyan királya Magyarországnak, aki olyan jeles férfiú lett volna íjjal a kezében, az erdőt járva, cserkelve a vadat, mint Hunyadi Mátyás.
Az Árpád-házi királyok hatalmas, összefüggő erdőségeket tartottak tulajdonukban vadászati célú birtokokként, így például a Visegrád szomszédságában fekvő Dömös is egykori királyi vadászbirtok volt, ahogyan a Pilis és a Börzsöny jelentős része is, főként azon vidékek, melyeket könnyedén meg lehetett közelíteni lóval is.
A középkori vadász fegyvere az íj s a hurok volt, de a hagyomány szerint nemes ember nem folyamodik trükkökhöz és cselszövést sem intéz a vadak ellen, maga indul íjával az erdőnek, s ha segítséget igényel, csak jó vadászebeit viszi magával.
A vadász tiszteli a vadat, s ha leteríti, ravatalt készít számára ágakból és termésekből, így adózva az állat szellemének, megköszönve tőle, hogy általa ételhez, így élethez juthat.