Május 6-án ünnepeljük a magyar sport napját, ami nagy dolog egy olyan nemzet számára, melynek Papp Lászlója és Puskás öcsije is van.
A magyar sportolók azonban érdekes módon olyan sportágakban is kiemelkedő eredményeket hoznak olimpiáról olimpiára, melyeknek alapjai a régmúlt történelmében is megtalálhatóak.
Mert mondjuk a gerelyhajítás, vagy az íjászat egy-egy változatát a visegrádi Salamon-toronyban is űzik a Szent György Lovagrend hagyományőrző tagozatának lovagjai.
Akik már jártak nálunk lovagi torna bemutatón, vagy középkori csapatépítésen, jó tudják, hogy az 1300-as években már jócskán űzték azokat a ma már sportnak számító tevékenységeket, melyek akkoriban azért még leginkább a vadászathoz, vagy a harchoz voltak köthetőek.
A lándzsavetés gyakorlatát ma gerelyhajításnak hívjuk, a középkori Magyarországon pedig kelevéznek nevezték azt a fegyvert, melynek alapja egy egyenes, megfelelő súlyelosztású farúd volt, végén egy edzett vas heggyel. Komoly gyakorlást és ügyességet igényelt, ha valaki meg akart tanulni bánni a kelevézzel.
Az íjászatban is kiválóan teljesítenek olimpikonjaink, nem különben a visegrádi lovagok, akik azonban egy hagyományosan magyar íjtípussal, a visszacsapó reflexíjjal lőnek, bár némelyeknél láthatunk úgynevezett hosszú-, vagy angol íjat is, mely nyugatról érkezett, ellentétben a reflexíjjal, melyet őseink hoztak be a Kárpát-medencébe a honfoglalás idején.
A kora középkori nyugat egyik legtöbbet hangoztatott mondata is így szólott egykoron: „A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!” – nem véletlenül.
A szablyával megvívott párviadalok is népszerű eseményei voltak az egyébként elsősorban sportrendezvényeknek tekintett lovagi tornáknak, s bár más eszközökkel és más szabályrendszerrel működtek, mégiscsak visszaköszönnek napjainkban is a párbajtőr versenyek elegáns eseményein.
A középkor hagyományokra épülő világának rengeteg olyan sportot, fegyvert, használati tárgyat és módszert köszönhetünk, melyek megfelelői ma is hétköznapi eszközeink sorát alkotják.
