Szeptember közepén járunk, minden évben nagyon várjuk ezt az időszakot. Hogy miért? Ezt csak az tudja, aki ellátogatott már a Dunakanyarba, amikor őszbe borul a természet. Ő viszont tökéletesen…
Szeptember közepén ugyan még nem minden növényfaj dönt úgy errefelé, hogy azonnal átvált élénk zöldből arany sárgába, a fények azonban egyre mélyebbek, egyre hangsúlyosabbak.
Egy ilyen erős nyár után pedig egészen különleges látványt nyújt a még csak óvatosan átalakuló erdei színvilág: minden kontúr erősebb, és hihetetlenül messzire ellátni, nézzünk bár a Pilis felé, vagy a Duna túloldalán húzódó Börzsöny hegyeinek irányába.
Ilyenkor azok is nagyszerűen érezhetik magukat nálunk, akik nem annyira kedvelik a nyár nagymelegeit, s több időt szeretnének eltölteni a természetben, a Salamon-torony környékén, a szabadban. Már nem kell félni a tűző naptól, már nem vakítja el az embert a fény. Sőt! Inkább arra inspirálja az utazót, hogy őszintén és teljességgel átadja magát annak a látványnak, amit Visegrád panorámája jelent.
A már hűvösebb, összebújós esti naplementék szépsége ilyenkor talán kápráztatóbb, mint nyáron.
Éjjel lesz egy kis szél – mutatja a hegyek fölötti, enyhe pirosba hajló naplemente. Igen. Ez már nem az augusztusi nyár. Az ősz vitathatatlanul megérkezett.
De ilyenkor esik csak igazán jól egy baráti borozás, egy meghitt este a Renaissance pincéjében.
Szeptemberben már nem annyira kívánja az ember a gyöngyöző, ifjú, jéghideg rozét.
Előkerülnek a testesebb vörösborok (Cabernet Savignon, Cabernet Franc, Bikavér), vagy épp a férfias fehérek (Szent György-hegyi, Somlói, Egri leányka). Koccintunk újra meg újra, nem sietünk sehová. Átadjuk magunkat a szeptembernek.
Még egy hét, és megérkezik a tél előtti utolsó nagy csoda, az az ősz, amit Vivaldi is úgy ünnepelt!
A visegrádi őszhöz fogható pedig aligha van szerte a világon. Mi tényleg így látjuk.