Haladjunk a cím által előírt sorrendben! Az előző bejegyzésben a vadhúsról volt szó, így a következő néhány sort a halaknak szenteljük. A középkori Magyarországon a halfogyasztás általános volt, sőt valószínűsíthető (bár pontos adataink nincsenek), hogy ebben minket, maiakat is lepipáltak. Ez persze nem meglepő, hisz a statisztikák alapján, bár az édesvízi halállományunk gazdag, 5 kilogrammnál is kevesebb halhúst eszünk évente.
A középkor halas ételei
Néhány évszázaddal ezelőtt a halhús még nem számított luxusnak (nem jobban, mint bármely más húsféleség). Sőt, ami talán meglepő lehet azok számára, akik előtt a „sötét középkor” árnyképe lebeg, eleink asztalára bizony az ikra és a kagyló is felkerült.
Visegrádon például a Királyi Palota körüli régészeti feltárás során találtak halfogyasztásra utaló maradványokat. Elsősorban az édesvízi halak voltak terítéken, a Duna nálunk akkoriban is gazdagon mérte az adományait. A harcsa és a pisztráng mellett, melyekből a Renaissance Étteremben is készítünk finomságokat, a kecsege, a csuka, a ponty stb. húsát sem kellett nélkülöznie középkori felmenőinknek.
Hogy javítsunk a hazai halfogyasztás átlagán, és hogy őseink se megvetéssel a szemükben tekintsenek le ránk, a harcsa filé roston sütve, spenótágyon tálalva gránátalmamártással, aludttejes fánkkal és a friss pisztráng roston sütve medvehagymamártással, rozmaringos parázsburgonyával állandó szereplője étlapunknak.
A harcsa filéhez készített gránátalmamártás talán anakronisztikusnak tűnik, s azt gondolhatják vendégeink, hogy „finom, de nem korhű”. Az akkoriban már kiterjedt kereskedelemnek köszönhetően azonban a reneszánsz uraknak nem kellett ízlésüket a hazánkban termő növényekre korlátozniuk. A gránátalma mellett (többek között) használtak lémonyát (citrom), olívát, és fügét is. Így facsarhattak egy kellemes adag citromlevet a roston sült pisztrángra.