Anonymus írja, hogy a magyarok ősei már a honfoglalás idején is előszeretettel ültek nagy lakomákat, gyakran a sikeres előrenyomulásokat megünnepelendő – Magnum aldomas fecerunt.
Így aztán hagyományaink igen gazdag táptalajként szolgáltak a reneszánsz során hazánkban is egyre divatosabbá lett, látványos itáliai lakomák számára.
A középkorban még Európa-szerte nagyon komoly társadalmi rend uralkodott a királyi asztalnál: mindenkinek megvolt a maga helye, természetesen nem lehetett csak úgy helyet foglalni az uralkodó körül. A középkori receptek is gyakran ezen rend alapján kerültek összeállításra – fontos volt, hogy bár mindenkinek jusson az ételből a király közvetlen közelében, mégis a legfinomabb és legomlósabb megfelelő hőfokon felszolgált darabok a király tányérjában kellett landoljanak.
A mondákból ismert angol király, Arthus kerek asztalával igyekezett feloldani a különbségeket a körülötte helyet foglalók között, de sikerei többnyire nem jutottak túl a mondák keretein.
A középkori királyi lakomák étkezési rendje kimondottan szigorú volt, s a reneszánsszal ez a szabályrendszer további pontokkal bővült.
A Des Tannhausers Hofzucht című, szerencsésen fennmaradt német irat alapján következtethetünk a korabeli Európában elterjedt, udvari asztali szokásokra: kizárólag tiszta körömmel és kézzel ülhettek asztalhoz a meghívottak, s az illemszabályhoz olyan kiegészítő elemek is hozzátartoztak, minthogy tilos a szomszéd evőeszközét, vagy már saját táljába kiszedett ételét elbirtokolni, amiképpen az is megszegi az „etikettet”, aki belefújja az orrát az abroszba.
Mátyás korában aztán újfent tovább bővült a szokásrend. A reneszánsz Itáliát nagyra tartó uralkodó ugyanis igyekezett a lehető leghitelesebben megfelelni a korszak felvilágosult és modern elvárásrendszerének – a királyi asztal mellett is.
Érdekli a középkor és a reneszánsz gasztronómiája? – Kövessen bennünket a Facebookon is!
Forrás: Dr. Ketter László: Gasztronómiánk Krónikája