A szerzetesek élete nem volt könnyű a középkor idején. Vagy mégis? Lehet következtetni az étkezési szokásokból más egyéb szokásokra is, vagy ne essünk túlzásokba? Egy valamit azonban akárhogy is, de semmiképpen ne feledjünk: a hét fő bűn közül az egyik a torkosság…
Egy nemrégiben David Snowden tollából napvilágot látott kötet a Flans and Vine olyan helyre visz bennünket, melyre csak nagyon ritkán nyílik lehetőségünk hiteles történeti források segítségével betévedni. Nem másról van szó, mint az angliai bencés barátok konyhájáról.
Kiderült, hogy a szerény, bölcs szerzetesek nem csupán bőséggel ettek (erről eddig is tudtunk), de valódi gourmandok voltak. Leginkább vaddisznóhúst, szárnyasokat és borjúhúst készítetek maguknak, s nem vetették meg az olyan finomságokat sem, mint mondjuk az ökörnyelv. De menjünk tovább: különféle sültjeik, raguik és leveseik receptjeiben olyan fűszerek is szerepelnek, mint a szerecsendió, vagy a sáfrány, mely utóbbi a középkori Európa legritkább, ennek megfelelően legdrágább fűszere volt.
A sajttorta csak egy volt kedvenc édességeik közül. Nincs is ebben semmi különös, ha arra gondolunk, hogy ha nem is napi, de heti étrendjük részét képezte a póréhagymás főtt kagyló is. Tudtak élni a barátok.
Étrendjük összeállítása során azonban erős hátrányba kerültek a zöldségek és a gyümölcsök, hiszen úgy látták a jó papok, hogy az efféle ételeket csak akkor célszerű fogyasztani, ha nincs más. Biorégészek igazolták, hogy a 35 éves átlag életkor a szerzetesek között elsősorban az étkezési szokásoknak és a testmozgás szinte teljes hiányának volt köszönhető, úgyhogy a répa és az alma alaposan megbosszulták a dolgot.
A bencések egyébként nagyon fontos szerepet töltöttek be a későbbi reneszánsz Európa kialakulásában azzal, hogy megalapozták annak kulturális hátterét kódexeikkel, fordításaikkal, nyelvi kísérleteikkel és építészeti megoldásaikkal. Hogy közben egy kissé falánkak voltak, hát, azt hiszem igazán megbocsájthatjuk nekik.