Ami most odakint van, az bizony nem tél, ebben azt hiszem egyet értünk. Főleg ahhoz képest, hogy történelmünkben nem egyszer tartottak országgyűléseket a Duna jegén, s az, hogy legnagyobb folyóink befagytak, teljesen természetes volt. Ellenben igencsak elgondolkodtató, hogy mondjuk hétszáz évvel ezelőtt mégis hogyan tudtak hatékonyan védekezni a roppant hideg ellen, főleg a hatalmas kővárakban és palotákban.
A Salamon-torony falvastagsága, ha szeretnénk egy konkrét, visegrádi példát, bizonyos pontokon bőven meghaladja az egy métert, s mivel egy nagyon masszív építményről van szó, sejthetjük, hogy ha egyszer igazán kihűl, lényegében esélytelen odabent komfortos meleget varázsolni.
A Salamon–torony kiállítási tárgyai között ma is láthatóak azok a hatalmas, páratlanul szép cserépkályhák (pontosabban azok rekonstrukciói), amelyek segítségével a középkorban igyekeztek felfűteni a torony szobáit és termeit. Ám tűztér méretek és kifogyhatatlan fa utánpótlás ide, vagy oda, a korabeli feljegyzések alapján arra következtethetünk, hogy az ehhez hasonló kő monstrumokban lehetetlen volt uszkve 9-10 fok fölé vinni a hőmérsékletet (persze a kályha közvetlen közelében meleg volt)
Történészek és régészek kutatásainak köszönhetően azt is tudjuk, hogy a korban a királyi udvartartásban igen elterjedt betegségeknek számítottak a különféle ízületi problémák, amelyeket a legtöbben a kőfalak ontotta leküzdhetetlen hideggel magyaráznak. Az állatbőrök tucatjaiba burkolózó urak szolgái folyamatosan rakták a kályhákat, de a falakból áramló, csontig hatoló hideg ellen egész egyszerűen nem lehetett mit tenni.
A vicc az egészben az (persze humorérzéktől függ), hogy az egyszerű földművesek, de még a jobbágyok házaiban is problémamentesen fel lehetett fűteni az aprócska tereket, hiszen az építkezésre használt egyszerű vályogtégla, mint azt ma már tudjuk, a világ egyik legkiválóbb szigetelőanyaga.