Szeretett Arany Jánosunk untig ismert költeménye a walesi lakomáról, ha nem is hozza meg kis nemzetünk étvágyát, mégis örökbecsű képet fest a középkori (főúri) fogyasztáskultúráról. A dokumentumfilmek korszakában elfelejtjük, hogy bár a középkori Európában a nélkülözés néha olyan ételek fogyasztására kényszerítette az embereket, melyek jelentős része egy laza ÁNTSZ-vizsgálaton sem menne át, mégis, ez a kor az emblematikus „nagy lakomák” kora.
Vadhús a középkori cserépedényeken
A vadhús a középkori lakomák egyik főszereplője volt. A vadászat, ahogy arról egy előző bejegyzésünkben már írtunk, a társadalmi hierarchia csúcsán berendezkedő kevesek szórakozása volt. Az erdő, a maga lakóival és javaival, ezen urak birtokának fontos részét képezte, s a vadállomány számának engedély nélkül való csökkentése gyakran az illető árnyékvilágban töltött napjainak csökkenéséhez vezetett.
Manapság a vadhús étrendünk perifériájára került, ami elég érzékenyen érint minket itt a Renaissance Étteremben, hisz a magyar vendégszeretetet kevés dolog tudja úgy kifejezni, mint egy visegrádi szarvasfilé vörösboros-gyümölcsös mártásban abálva.
Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a 21. században sem egyszerű minőségi vadhúst beszerezni (mi is csak Visegrádnak lehetünk hálásak a kiváló alapanyagokért), s ha sikerrel is járunk, az árak láttán sokan visszarettennek. Már csak ezért is érdemes betérni hozzánk, hisz a Renaissance Étterem étlapjának összeállításakor a vadhúsokból készült csemegék reprezentálása fő szempontunk volt.
A középkorban tehát a szarvas, az őz, a vaddisznó, a fácán, a vadkacsa stb. fogyasztása ugyan általánosnak mondható, ez elsősorban a jobb sorsot élőkre vonatkozik. Bár a szegényebbek sem nélkülözték teljesen a vadhúst, hiszen egyrészt sokszor sikerült kicselezni az urak javainak védelmezőit, másrészt időről időre, például a vadak jelentősebb elszaporodásakor a vadászathoz való jog egy időre veszített tiltó szigorából.
Ha Önt is felcsigázzák a középkor ízei, kövessen minket Facebookon is!